Ha jól látom a dolgokat, akkor idén is sikerült teljesen feltűnésmentesen elkeveredni a nemzetek között, úgy értem, a Velencei Biennálén a magyar pavilon mintha ott sem lett volna. Van ennek ezer oka, nem is feltétlenül a művek színvonala, mert az azért valami, amit Keresztes Zsófia odatett, csak épp nem az a valami, aminek lennie kellene. Mindig azt érzem, hogy a Velencei Biennále körülbelül ugyanaz, mint az eurovíziós dalfesztivál, a nemzetek és a kiválasztott művészek a nagyobb figyelemért küzdenek, és a nagyobb figyelem nem feltétlenül a nagyobb minőségnek jár. Van három perced, hogy eldöntse a közönség, érdekled-e vagy sem. Ha szakállas nő vagy, érdekled. Ha szakállas férfi, akkor valószínűleg nem. Keresztes Zsófia szakálltalan nő.

Pedig szép volna magában a mozaik kockákból kirakott szemek, könnyek, belső szervnek látszó formák, csak aki benéz, megy is tovább, nem vágja szíven, gyomron, egyéb belső szerven a látvány. Hogy miért nem, azt nem tudom, talán a méret miatt, nem elég goromba az, ami látható, nem rántja be az épületbe a nézőt az összecsavarozott polcokon lévő tárgyak együttese. Talán azt hiszik, hogy még nem vagyunk készen, még tologatják a műtárgyakat a nagy térben. A felirat közben arról beszél, hogy itt valaki az identitását keresi, mint Antal Szerb Journey by Moonlight című regényének a hőse, aki Ravennába utazott, megnézni a mozaikokat. Ami azt illeti, elment megnézni azokat is, akiket úgy hívnak a regényben, hogy a sienai primitívek, olyan képek még sincsenek itt. Nemcsak arról van szó, hogy szerintem rossz a kurátori iránymutatás, nem Ravennában kell megértenünk Velencét, hanem arról, hogy ezek szerint az ártatlan betévedőnek el kellene olvasni egy regényt ahhoz, hogy egyáltalán értelmezni kezdhesse a látványt. Köszi, inkább jöjjenek az ukránok. Vagy az oroszok.

Az orosz pavilon egyébként zárva van.