Ahol épp most nyaralok vagy tavaszolok, esténként összegyűlik a mérsékelten úri közönség, és olasz slágereket hallgat Azzurrótól Volaréig. Táncolnak és énekelnek, hallgatják, ahogy a vezérénekes lelkendezik a piros holdért az égen, és jönnek az új és újabb dalok. Mond valamit az a név, hogy Eros Ramazotti? Yeeee. És ő belekezd a leghíresebb Ramazotti-dalba, Se bastasse una bella canzone.

Pavarotti jut eszembe, aki énekelte ezt a dalt Ramazottival egy modenai jótékonysági koncerten, és persze nem az ő hangjára és hangképzésére készült a szám, de annyira csodálatos volt az egész, egymás mellett a mikrofonos pop és az itt is mikrofonos, de nem arra kitalált hagyományos operaéneklés, a hang testessége, ereje, az ívek, ahogy minden hang az előzőből érkezik, és a következőbe ér. És a Ramazottiba szerelmes lánykák, akik ma már nyilván asszonykák. És a vénülő Pavarotti, aki a sok festék alatt már olyan, mintha önmaga viaszszobra volna Madame Tussaud-nál, de a hangja igazi.