Mindig lenyűgöz, amikor az amerikai filmekben az üldözési jelenetben beszól a központ rádión az üldöző kocsinak, hogy „a tettes észak felé menekül”. Honnét tudja? Úgy értem, a központban még lehet tudni, nézik a térképet, de mihez kezd ezzel az információval az üldöző. Honnét tudja, hogy merre van észak, merre kelet? De Amerikában tényleg így van, az emberek valahogy tisztában vannak az égtájakkal, ez vagy az az üzlet vagy színház a város nyugati felén van. Én meg nem tudnám mondani, hogy a Katona József Színház a József Attila Színházhoz képest milyen irányban van, pedig Pesten a Duna is segít.

De nem is erről akartam beszélni, hanem a croissant-evésről. Hogy Olaszországban, ahol sokan eszik reggelire, kávé mellé a croissant-t (vagy cornettót), az emberek szalvétát vesznek, az egyik végénél megfogják a péksüteményt, és a másik végénél kezdve harapdálják. Nálunk, amennyire megfigyeltem, az emberek inkább szétszedegetik a leveles tésztát, letépkednek belőle darabokat, és azokat tömködik a szájba. Nem tudom, jelent-e ez valamit. Mondjuk bizalmat a pék iránt, mi szeretnénk látni, mi van abban a croissant-ban, ők meg abból indulnak ki, hogy majd meglátjuk, de nagy baj nem lehet belőle? Vagy inkább arról van szó, hogy mi finom lélekké változunk a croissant hatására, épp csak csipegetünk, de ezek az olaszok igazi ragadozók, leharapják a csücsköt, mint valami fecske fejét, és aztán jöhet a többi

S. Nagy Istvánt idézve: mi helyes és helytelen, ezt egyszer meg kell fejtenem.