Van a műkereskedelemben egy számomra felfoghatatlan jelenség: ugyanannak a kortárs festőnek a nagyobb méretű képei alapesetben drágábbak, mint a kicsik. Hogy lehet? Nem épp ennek az ellenkezőjéről szól a művészet, nem folyamatos vitatkozás az anyaggal, vagy az anyag elsőbbségével, nem arról beszél minden valamirevaló műalkotás, hogy bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem festmény? Már ha festmény.

Valami biztosíték ez a vevőnek, hogy komolyan van véve ő is meg a feladat is, hiszen ilyen sok vásznat és festéket áldoztak rá? Ha baj van, még mindig… Nem is tudom, mit lehet ma kezdeni egy festménynyi vászonnal, Csontváry idejében még el lehetett adni szekerekre ponyvának, de ma már az se menne. Eszembe jut a párizsi Sacré Coeurben látható két ezüst szobor, ha jól tudom, tömör ezüstből vannak, és közadakozásból gyűjtötték össze a szükséges fémet, de szépek nem lettek tőle. Talán még csúnyábbak is a felhasznált anyag miatt, ha valami értékük van, az épp a közadakozás, hogy ennyi ember mondott le valamiről, amit magának vehetett volna. Hogy ez lett belőle, az inkább pech.

Alapvetően, persze, azt sem értem, hogy lehet műalkotásokat egyáltalán pénzért árulni, mintha a vevő anyagi helyzete garancia lehetne a mű alaposabb megértésére, úgyhogy van itt baj, elég.