A Szöktetés a szerájból ment a tévében, tavalyi produkció, tavaly vették föl közönség nélkül az Erkel Színházban. Nyilván nehéz dolog, én eddig legalábbis csak rossz rendezést láttam belőle. Nemcsak itthon, másutt is. Mindenki megszakad, hogy vicces legyen, de csak azt látni, hogy megszakad, azt nem, hogy vicces is volna. Ennek megfelelő szintre csavartam is le a reményeimet, mondhatni, csak azt reméltem, annyit megtudok, hogy az új fordítás vajon megőrzi-e a legendás régi zárósorokat: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Klasszikus annyira rossz, hogy már jó, ilyen furcsán még operában sem beszélnek az emberek, de a sutasága miatt megjegyzi az ember, és időnként idézi is, mint azt, hogy „gróf Cillei, gazságod napvilágra jött”.

A lényeg az, hogy nincs olyan mérsékelt vágy, amit az előadás be tudna teljesíteni. Nemcsak azért, mert az énekesek szövegmondása hagy némi kívánnivalót, Miklósa Erikának például csak minden hatodik szavát lehet érteni. Ennyi még elég is lehetne, hiszen az „akinek ennyi jó kevés…” kilenc szóból áll, ha a hatodik pont „érje”, akkor valószínűleg megőrizték a régi sorokat, ha nem, nem. De ki az, aki odáig kibírja? Ha Balczó Péter énekli Belmontét. Nem a hangszínről van szó, hanem az éneklés tisztaságáról, ha ez a szó akár tagadószóval együtt használható lehet ebben az esetben. Az ember ül a képernyő előtt, és vonít, csak hogy ne hallja, ami a hangszóróból jön. És ott van a közelben a csábító távirányító. Ki tudna ellenállni?