Pár éve még nevetgéltünk azon, hogy a német (vagy svájci?) gyerekek azt hiszik, hogy a tehén lila. Mert hogy ilyet látnak, szegények, a ternészet helyett a csokireklámot, micsoda világban élünk.

Most épp vidéken vagyok, tyúkokkal fekszem, és nem is tudom, kikkel kelek, tán a pacsirtákkal, bár nem vagyok bizonyos az azonosításukban. Nem igazi, vad vidék, üdülőhely, a kert végében sínpár, azon túl az, amit a helyiek úgy hívnak, kiserdő, bár mézeskalácsházikó nincs benne, szóval lehet, hogy inkább pagony vagy lugas, vagy nem is tudom, hogy hívják. Sétány. Mindenesetre vannak benne fák és vannak madarak. Hallgatom őket napszálltakor, csivit-csivit, pittypalatty, kakukk. Kakukk. És ahogy szól, észreveszem, hogy számolom. Úgy húsznál rájövök, hogy fölösleges számolni, nem a pontos időt mondja. Akkor kimegyek a konyhába, és iszom egy pohár lila tejet.