Majdnem jó. De tényleg annyira kicsi híja van, hogy keresi is az ember, mi az, ami hiányzik. Vagy mi a túl sok. Az izgulás, az biztos nem tesz jót Takács Nóra Diána estjének az Örkény Stúdióban, bénít is, meg pont azt veszi el belőle, ami a lényege vagy egyik lényege volna, hogy ez van, itt vagyok, ilyen vagyok, aztán mégis lehet engem szeretni. Én is szeretem magam, ti is szerettek.

Jónak kellene lennie, jók a dalok (többnyire Kákonyi Árpád), jók a szövegek (többnyire Kiss Judit Ágnes), mindjárt helyrezökk. Aztán csak nem. Miért is? Talán rendezni kellett volna egy kicsit. Csak öltöztetni a főhőst, legyen valami fellépő jellegű ruha, valami dögös. Jó, de nem dögös. De nem is magát játssza, vagyis hát egyáltalán: játszik, még ha privátnak is tűnik a parafa talpú szandálban, csipkés gatyában, lenge ümögben. De néha tájszoúval beszéjl, néha nem, mégis van valami színművészeti önmegsokszorozás.

Talán szerkeszteni kellett volna, hogy ne azt érezze az ember, hogy körbe-körbe járunk, most is ugyanazt mondja, meg most is. Pedig közben több kör ér egymásba, egy öregedős kör meg egy Tina Turner-kör meg egy cigánydalos kör. Talán ez is sok. Egy Tina Turner-dalt elénekelni az menő, megy is, de hármat…? Az már vendéglátózás, pláne, ha Mr Szaxofon is előre jön fújni egy nem túl csavaros szólót. Azt sem értem, miért vagyunk olyan világosban, miért égnek a nézőtéri fények, jobban hatna a lokálhangulat, ahol a dizőz arról énekel, hogy az életet már megjárta.

Valahogy nem. Tegnap nem. De lesz ez jobb is, talán.