Háromszáz forint ellenében akasztottam le egy utcai könyvárus szekérről Vas István Római rablás című kötetét, újkorában 14,50-be került, szóval régen volt új, aztán elolvastam, mintha tényleg az volna, aminek álcázza magát: útikönyv. Lírai és kicsit bús, és aztán kiderül, hogy mennyire mélyen életrajzi is, hiszen két olasz út van benne, egy 1947-es és egy 1961-es. Sokkal gyakrabban ők sem utazhattak, vagy nem ugyanoda. Akkor is mennyire pompás dolog, Vas költ, Szántó Piroska meg illusztrál, micsoda művészházaspár. És milyen szabadok, úgy értem, mindegyik mást lát a világból, voltaképpen nem a verseket illusztrálják a képek, még akkor sem, ha ugyanaz a témájuk, a Piazza Barberinin a Triton kút körül annyi az autó, hogy nem lehet odamenni a szoborhoz. Ez azóta megoldódott.

Aztán az Aquapendentei elégiát olvasva végre leesett, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. Annak a versnek a végén Vas István panaszkodik, hogy menni kell haza, és mi várja itthon, munka meg szerelem. Miért kell ettől ennyire búnak ereszteni a fejét? Ja, hogy ja, ja, értem. Hogy a szerelem itt várja, és nem ott van vele.  

Nem tudom, mit szólt hozzá Vas István akkori felesége, Kutni Mária, hogy a férje kiírja magából ország-világ előtt, hogy nem belé szerelmes, bár nem tartott aztán már nagyon sokáig ez az állapot, 1951-ben elváltak, és az asszony hozzáment Réz Ádámhoz. Gondolom, aztán éveken át hallgathatta azt a poént, hogy a következő férje meg Arany János lesz.

Nem is tudom, mi a tanulság. Költészet és magánélet egymás ellenségei.