Czene Béla képei láthatóak a Kieselbach Galériában, nézi az ember, nézi, látja a rejtélyt, de talán meg is tudja fejteni. Mert hát nagyon változatos a színvonal, vagy meg se próbálok ennyire objektív lenni, hogy „színvonal”, csak épp bizonyos képek hatnak, mások meg nyilván másokra hatnak, nekem nem túl érdekes az így-úgy elhelyezett cicis vagy pulcsis nők halmaza. Vagyis úgy érzem magam, mintha a Tűz van, babámat nézném, ahol a derék csehszlovák funkcionáriusok bámulják a Giorgione Vénuszt és röhögnek. Ilyesmit akasztottak a falra azok, akik puci nős fényképet szégyelltek volna, ez mégis festve van.

Ilyen van? Valaki elfelejt festeni, eleinte legalábbis érdekes képeket fest, nagy szemű emberek bámulnak a falról, aztán meg nem bámulnak, nem ők bámulnak, hanem a vendéggyerekek, így néz ki egy meztelen nő. Lehetne éppen az is a megoldás, hogy ami korai, azzal érdemes foglalkozni, amin még ifj. Czene Béla a szignó, az festmény, a többi meg kortünet.

Talán a tehetség akkor sem tűnik el nyomtalanul valakiből, ha már kortüneteket fest. Úgy értem, én nem sok szépet látok Czene Béla meztelen vagy pulcsis nőiben, de talán A valóság szerelmesét (ez a kiállítás címe) mégis. Mert színes is, meg buja is, de úgy színes, hogy mégsem az, úgy buja, hogy nem is tudom, aki ettől bujul, az figyelje magát, mert előbb vagy utóbb pszichológushoz kell mennie. Antinosztalgikus művészet, nyomi életünk volt, szerencsés, aki kimaradt belőle.