Azt írja Karl Böhm az önéletrajzában (magyarul Pontosan emlékszem a címe), hogy amikor a háború alatt koncertszerű operaelőadások folytak, és Max Lorenz frakkban énekelte A walkürből azt, hogy „Apám egy jó kardot ígért”, ő alig tudta visszatartani a nevetését. És rögtön tovább is gondolja a visszatartott nevetést, hogy ekkor értette meg, Wagner mennyire a színpadi szituációból indult ki, míg Mozart mindig az általános emberiből, ott nem zavarta őt a frakk.

Most, hogy estéről estére nézzük a frakkos Wotanokat és Siegfriedeket, egyfelől persze elismeréssel adózhatunk Böhm nevetőizmainak, nem nagyon kellett őket ingerelni, másrészt, ugye, még inkább frakkban énekeljenek, semmint a régi condrákban meg páncélokban. Amennyire én látom, senki nincs megakadva azon, hogy koncertszerű vagy félig szcenírozott egy előadás. Csak azt nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz hír. Úgy értem, csak annyi a változás, hogy jobban értjük Wagnert, vagy egyre fölöslegesebbek lesznek az operaházak?