Vas István-kiállítás nyílt tegnap Szentendrén, a Ferenczy Múzeumban, mindjárt föltéve a szokásos kérdést: hogyan is lehetne kiállítani az irodalmat. Mert hogy kell, az biztos, hogy Vas Istvánról érdemes gondolkodni, az is biztos, de a róla való gondolkodás vajon elhozza-e az őt olvasást, azt sem tudom. Nem megyünk-e bele amolyan Aczél és kora elmélkedésbe, hogy minden szörnyűsége ellenére legalább olyan politikus volt, aki olvasott, vagy épp ellenkezőleg, milyen szörnyű, ha egy politikus olvas, mert mindjárt meg akar ismerkedni az írókkal. És így tovább, a végtelenségig, holott Vas Istvánnak kellene lenni a főszereplőnek.

De ő az, a három szoba róla szól, és kiállítják, amit lehet, kéziratokat és dedikált köteteket, íróasztalt, rajta írógép és egy kis pipatartó. Vacak kis pipák, az ember szíve megmelegszik tőlük. De a legjobban az tetszik, hogy kifelé menet haza lehet vinni egy-egy verset. Szabványméretű papíron, föltekerve, gumival összefogva. Magányos versek, de megérti az ember, hogy talán tényleg ez a versek igazi formája, nem kötetben, hogy lapozgasson az olvasó, sokan legyenek, mert a vers annyi, mint a szemét, hanem egyedül egy lapon, mint egy kép, mint egy képzőművészeti alkotás. Amúgy is azt szoktuk mondani, hogy a verset faragják. Talán nem faragják, hanem festik.