1983-ban, amikor sorkatonai szolgálatomat teljesítettem, a zalaegerszegi laktanyába elhozták a mozikban akkor futó Ez Elvis című filmet. Nagyon sokra nem emlékszem már, leginkább csak arra, hogy Elvis is volt katona, ő Németországban, vagyis az NSZK-ban, és hogy egy kimaradás alkalmából ellátogatott Párizsba is.

A laktanyai közönség ezt elragadóan humorosnak találta, de hát az is volt.

Mindenesetre már ideje volt egy új Elvis-randevúnak, de a nagy várakozásoknak nem felelt meg teljesen Baz Luhrmann Elvis-filmje. Nyilván ennek maguk a várakozások is az okai voltak, azt reméltem, hogy Luhrmann közismerten szédítő vizualitása és eredeti zenei ízlése mellett még jönnek az új felismerések, nagy rácsodálkozások.

Tulajdonképpen jöttek, én nem ismertem ezt az egész történetet, hogy Elvis mögött volt egy menedzser, aki olyan szerződést kötött vele, hogy minden bevételnek a fele őt illeti. Cserébe dolgozott is, az nem vitás, illetve egy ideig dolgozott, aztán már ellendolgozott, mert nem akarta, hogy Elvis európai vagy világ körüli turnékra utazzon, mivel Tom Parker, a menedzser, se Tom nem volt, se Parker. Illegális bevándorló volt Hollandiából, útlevél nélkül, így nem tudta volna az aranyat tojó kakast kísérgetni a nagyvilágban.   

Nem mondom tovább, Luhrmann vizualitása tényleg szemkápráztató, eleinte azt érzi az ember, hogy legalább ötször meg kell nézni a filmet, hogy legalább a látvány ötödét felfogja. (Például: jól láttam, hogy a négy vagy öt felé osztott vásznon a jobb szélső osztásból átdobnak egy gitárt a bal szélsőbe?) Aztán már nem vágyik az ember az új megnézésre, kezd hosszú lenni a történet, még mindig csak risza meg öblögetés, és végül a tanulság, hogy nem a szíve, nem a gyógyszerek vitték el szegényt, hanem a közönség szeretete. Én azért nem érzem felelősnek magam.