Valamelyik este a Te, rongyos élet ment a tévében, nyilván nem érdemes már se szidni, se dicsérni, a film elfoglalta a helyét a nemzeti film-közgondolkodásban, nem A tanú, de majdnem, és Bacsó is ennek szánta a naranccsal és Bástya elvtárssal. Közben arra gondoltam, hogy van a magyar filmnek egy bonviván- alapon történő korszakolása, voltak a Jávor-filmek, aztán a Latinovits-filmek, utóbb a Cserhalmi-filmek. Ezen belül volt egy alkorszak is, de az primadonna-alapon, szóval a nyolcvanas évek mozija mintha arról szólt volna, ki tudja Udvaros Dorottyát levetkőztetni. Ebben a Te, rongyos élet mindenképpen élenjáró, még ha némi idétlen vihogásra is ad okot, hogy nyáron forgatták, a színésznő meg bikiniben napozott, és ezt elmulasztották elfedni alapozóval.

Vagy ez is a filmhez akart tartozni? Úgy értem, bármelyik kockát is választja ki az ember, egyiken sem néz ki úgy Udvaros Dorottya, mintha az ötvenes években volna. Se a smink, se a ruha, se a frizura, se semmi. Ez vajon ügyetlenség, ahogy a kitelepítésre menet látszanak a Finta-hotelek a Duna-parton, vagy van valami titkos üzenet, amit meg sem ért az ember, legfeljebb így, utólag?

Mindegy, nem erről akartam beszélni, hanem a film-korszakokról. Hogy akkoriban ezt teljesen döbbenten néztem: ezek a filmrendezők színházba nem járnak? Megnézik egymás filmjét, ha nálad jó volt ez vagy az, az jó lesz az én mozimban is?  

Talán ezt sem értettem jól. Kicsi országocska, mintha egyetlen filmstúdió volna az egész, nem tud több sztárt futtatni egymás mellett. De ha azt erejének megfelelően befuttatta, akkor talán azoknak épp úgy volt közönségük, mint a nagymenőknek. Ha Brad Pitt miatt elmegy a világon a moziba tízmillió néző, függetlenül attól, hogy mi a film maga, akkor talán meg lehet ezt kicsiben csinálni: Cserhalmiért vagy Udvarosért elmegy százezer.

Ennek mintha vége volna. Én utoljára Csányi Sándort untam, de mielőtt igazán és mélységesen megunhattam volna, eltűnt a moziból. Pedig gyanús, hogy a közönség nem okulni jár moziba, hanem látni.