Van egy Karinthy-írás, Műfordítás a címe, és arról szól, hogy egy Ady-versszakot addig fordítgatnak magyarról németre és vissza, amíg abból, hogy "Jöttem a Gangesz partjairól, hol álmodoztam déli verőn", az nem lesz, hogy „A Herz-féle szalámiban sokkal sűrűbb a só, mint más hasonló terményekben, hidd el, ó nyájas olvasó.” A vicc az, persze, hogy alig vicc, tényleg elképzelhető bakikon vezet az út, gót betűs südischéből nyugodtan lehet jüdische, Gangeszből folyosó, folyosóból folyó só, és így tovább.

Sajnos nem ennyire vicces a viszonyulásom a vershez, de nagyon szeretem, és nemcsak azért, ami, hanem amivé lett, műfajteremtő szenvedéssé, hogy velem épp nagy kiszúrás történt, amikor ide pottyantott a gólya, nekem máshol van a helyem. Mintha nem mi tehetnénk arról, hogy ez a hely olyan, amilyen. De Ady maga is azt írta, hogy Baudelaire hangulatait őelőtte olyan pontosan nem érezték, de jött ő, megálmodta, megírta, és azóta mások is ugyanazt érzik. A Tisza-parton mit keresünk?

Ha viccesen nem is, de azért valahogy viszonyulni kell a vershez. Hogy mást ne mondjak, gimnazista korom óta foglalkoztat a második versszakban a felsorolás: „Gémes kút, malom alja, fokos, sivatag, lárma, durva kezek, vad csókok, bambák, álom-bakók…” Hogy ez a bambák, álom-bakók vajon a vad csókokra vonatkozik-e, vagy csak megy tovább a kibírhatatlanság. Vad csókok, amelyek bambák és álombakók, vagy vad csókok, továbbá bambák és álom-bakók.

A Duna-parton ezt keresem.