Épp a Rob Royt olvasom, hogy történjen is végre valami érdekes, de történik is. A könyv maga 1987 óta áll a polcomon, épp ideje volt, hogy lekerüljön onnét, és teljesítse a kötelességét, mint a Csíki sör: üdít, táplál és felvidít. Vagy néha megakaszt, mondjuk a történet elején, mikor Frank Osbaldistone békésen kocog lova hátán Anglia északi részén, hirtelen meglát egy elcsigázott rókát, mögötte jönnek az ebek és a lovasok, szólnak a francia vadászkürtök…

Minden tiszteletem Mr Francis Osbaldistone-é, de honnét tudja első hallásra megmondani, hogy hol gyártották azokat a vadászkürtöket? Nem túlzás ez?

De az. Az volna. Valószínűbb, hogy amikor Walter Scott csak azt írta, szólnak a French hornok, vagy akár French hunting hornok, nem a gyártó nemzetiségére gondolt, csupán a hangszert nevezik így. Azt, amit mi egyszerűen kürtnek mondunk, a karikába hajtogatott, tölcséres végű rezet.

Furcsa módon van angolkürt is, bár azt a vadászaton aligha fújhatták az angolok, mert az oboa rokona, fafúvós hangszer, nád síppal, bánatos hangja csak arra volna jó, hogy a rókát biztosítsa együttérzésünkről, mert nem ússza meg, szegény állat.