One hit wondernak mondja az angol köznyelv azokat az előadókat és együtteseket, akik vagy amelyek pályájuk során egy igazi nagy slágert hoznak a világra, aztán kész, mintha elvágták volna, soha többé a listák környékére se kerülnek. Mint azok, akik a Lambadát játszották, a nevüket is elfelejtettem, ha valaha is tudtam. Vagy F. R. David, akinek a Words did not come easy. Vagy száz hasonló.
Hozzájuk képest Sebastián Yradier minimum kétslágeres szerző. Egyrészt megírta a La palomát, másrészt volt egy önerőből kevésbé ismert dala az El arreglito (ha jól fordítom, kis megállapodás, megállapodásocska), amelyről Bizet hitte azt, hogy szabad préda, mexikói népdal, és lett belőle a Carmenből a Habanera. De Bizet legalább tudta, hogy nem saját tollal ékes, Stravinskynak nagyobb gondot okozott, hogy a Petruskában az egyik dallam, amit a kíntornás játszik a vásárban, nem saját elméjének szüleménye. Mert nem tudta, hogy a dallam tényleg létező, tényleg a kíntornás játszotta az ablaka alatt, úgy lopódzott be a fülébe, fejébe, és megírta újra. Ehhez képest Bizet esetében csak azt nem érti az ember, miért gondolta, hogy a habanera mexikói, és nem kubai. És miért gondolta, hogy a sevillai cigánylány tengerentúli melódiával határozza meg önmagát?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.