Végig azt éreztem, hogy mintha a közönség nem jól fogadná, figyelné, értékelné az előadást. Vagy, hogy leszokjak arról a gondolatról, amely szerint mindenki más rossz irányba megy az autópályán, csak én nem, nem azt várják, nem azt kapják az előadástól, amit én, de alighanem nekik van igazuk. Mintha valami sportesemény volna az este, nem azért, mert valakinek drukkolni kell, ez nincs, de az sincs, hogy... Nem is tudom, mi nincs, hogyan is kellene befogadni egy operát, pláne nagy tömegben, szabad ég alatt. A veronai Arenában, és Aidát, ez az a mű, ami kötelező, minden évben műsoron van, 1913 óta. Mindenesetre nem úgy hallgatják, ahogy színházban szokás, bejön a karmester, elhalkulnak a zajok, megindul a zene, hanem elindul a zene, és aztán halkulnak a zajok, kezdődik a történet.

Most épp nem végződik, és ez láthatóan senkit nem zavar. Mire a negyedik felvonásig érünk, föltámad a szél, az égen villámok cikáznak, a közönség nagy része pedig, mintha mégis focimeccsen volnánk, ahol már vagy nagyon sokkal vezetünk, vagy nagyon sokkal égünk, szépen elindul hazafelé. Még énekelne Anna Netrebko és Yusif Eyvazov, amikor a karmester leinti a zenekart, félti a hangszereket, mindjárt esni fog.

Egyébként igaza van, mindjárt tényleg esik, meg ami hátra van, az talán valóban csak formaság, meghalnak a sziklasírban, de nem is halnak meg, nincsenek is sziklasírban, esik rájuk az eső. A két énekes elmosolyodik és integet, még taps se nagyon van, beszaladnak a jegyszedők, és vízhatlan kabátot kezdenek árulni. Senki nem zúgolódik, ez most ennyi volt, nyomás haza.