Hiába tudja az ember, hogy ostobaság, valahogy mégis dolgozik benne valami generációs összetartás. Együtt öregedtünk, nyilván nem mindketten a nyilvánosság előtt, de ha ő igen, mármint az én nyilvánosságom előtt lett a Dallas mellékszereplőjéből szuper- és hipersztár, akkor mégis van közünk egymáshoz. Annyi van, hogy az új Brad Pitt-film mintha kötelező volna. Hogy állsz most, vén harcos, hogy állunk vén harcosok.

Remélem, nem így.

Ilyen rosszat ritkán látni. Nem úgy nagy általánosságban, de hogy valami így mellé menjen, és úgy, hogy ha valakinek, akkor Brad Pittnek látnia kellett volna, hogy ebből semmi nem sül ki. Ő játszott a mintafilmekben, Tarantinókban és Guy Ritchie-kben, és akkor beszáll ebbe a rémálomba, ahol nem kell két perc hozzá, hogy az ember tudja: ez nemcsak nehezen indul, de így is fog maradni, semmi nem vicces, aminek viccesnek kellene lenne, és hol van még a vége.

Egyszer volt valami humoros benne, ha jól emlékszem, egy és egynegyed óra elteltével. Utána megint semmi. Légy szíves ilyet többé ne vállalj el.