Valamiért Gregor-napom volt tegnap. Délután Az úrhatnám szolgálót hallgattam, este az Attilát, szerencsére elég jól énekeltek a maiak is, nem kellett azon agyalni, hogy régen minden jobb volt – ámbár régen minden jobb volt. A pályakezdő Marton Éva volt 1972-ben a Margitszigeten Odabella. Maradt róla felvétel, kicsit csiszolatlan gyémánt, de gyémánt, nem is kérdés. Hanem abban a régi előadásban Gregor József volt a címszereplő, és azon gondolkodtam, hogy vajon mikor dőlt el, hogy belőle operai komikus lesz, hogy majd így emlékezünk rá, mint akin nevettünk. És hogy ezt vajon ő döntötte-e el, vagy az alkata, a hangszíne. Volt benne valami vállalás, azt akarta, hogy ha a halála után eszébe jut az embereknek, akkor elmosolyodjanak, milyen volt, amikor a Rágalomáriában ezt vagy azt csinálta, amikor a pofont kapta a Don Pasqualéban, az Agrippinában halkonzerveket fogott ki a Tiberisből. Mert a hangszínében benne volt egy másik karrier is, énekelt ő Fiescót, Mózest, és, ugye, Attilát is, egyik se rihi-röhi szerep. Azt se tudom, ő döntött-e így, vagy mi döntöttünk helyette, így akarunk rá emlékezni: evett, ivott, énekelt. Az éneklés mindenesetre maradandó.