Nem mondhatnám, hogy világéletemben nagy Emma Thompson-rajongó lettem volna, bírtam, ahogy az ember az angol színészeket bírja, akik mindent eljátszanak, és még csak nem is látszik rajtuk, hogy ez olyan nagy művészet volna. Bírtam a hányt-vetett fogsorát, mert ez annyira ritka ebben a szakmában, meg bírtam a filmeket, amelyekben játszott, de arra nem emlékszem, hogy valaha is azt mondtam volna, ezt meg kell nézni, mert Emma Thompson játszik benne.

Soha nem késő.

Ezt meg kell nézni, mert Emma Thompson játszik benne, és elképesztő, nemcsak ahogy játszik benne, bár az is. Nem is tudom eldönteni, amikor az ötvenedik másodpercben lehajol a szállodában a minibárhoz, és se nem nyög, se nem vág elgyötört arcot, csak valahogy kicsit furcsa szögben hajlik a dereka, hogy ez most játék, vagy saját isiásszal dolgozik.  

Egyébként azért van Emma Thompson szállodában, azért nyitogatja a minibár ajtaját, mert épp egy ifjút vár, aki, remélhetőleg szexuális örömökben fogja részesíteni pénz ellenében. Erről szól a Minden jót, Leo Grande című film, erről, meg ami várható, hogy az élet bonyolultabb, ha valakivel rendszeresen együtt hál az ember, akkor többnyire mélyebb kapcsolat is kialakul köztük. Az egész film olyan, mint egy alacsony díszletigényű, igen jól sikerült dráma Orlai István színházában, csak Emma Thompson is benne van. Talán majd látni is fogjuk magyar változatban.

Közben mindent tud az ember, hogy azért ez nem ilyen szép világ, meg hogy próbálnák meg ezt fordítva megírni, öreg szivar finom és mély és viharos érzelmi kapcsolatot alakít ki egy ifjú prostituálttal, ütnék a fejét mindenkinek, aki a film közelébe megy, de ez is jó a filmben, a világról szól, amelyben élünk, közvetlenül és közvetetten. Éljen Emma Thompson. Ja, és éljen a fiú is, Daryl McCormack.