Két katonának öltöztetett kamasz állt a folyosón. Nem most, negyven éve. Azt mondja az egyik, hogy ő verseket szeret olvasni, például Celan verseit… Micsoda, mondja a másik döbbenten. Paul Celant? Igen, igen. Te is hallottad a rádióban Németh G. Béla műsorát a Halálfúgáról? „Napkelte korom teje este iszunk és délben iszunk…” Nem, ő csak szereti olvasni, elő is húzta a zsebéből a papírkötésű kötetet. Én, mint a másik, aki hallotta Németh G. Bélát, nem is tudtam, hogy létezik Celan-kötet, csak a Halálfúgát ismertem, vagy hát azt se, mert például a rádióban a versmondó (talán Fodor Tamás, de ez tényleg régen volt) inkább az ismétlések hipnotikus erejét használta, szavakat értett az ember, félmondatokat, amelyekre rögtön ráismert, a halál némethoni mester. Ráismert akkor is, amikor a Kentridge kiállítás címét hallotta: Lágyabban játszd a táncot. Fúga, de nyilván nem érezni a többszólamúságot, az olvasás és vershallgatás a legtöbbünknek ilyen, egyszólamú tevékenység.

Közben katonák voltunk, eszemben sincs démonizálni a Néphadsereg nevű nem is tudom mit, de reggel mi is fekete tejet ittunk, valami furcsa kávét, bivalytejnek mondták, meg bikatejnek, nem úgy, hogy schwarze Milch der Frühe.

Amit mesélni akarok, az az, hogy az egész Celan-élményből mégis barátság kerekedett, hogy nincs annyi szenvedés és tragédia, amiből ne sülhetne ki valami klassz.