Cnátlálah

Gondolom, centiről centire nem kell megfejteni William Kentridge video installációját, a lényeget értjük. Menetelünk valamennyien egy irányba, próbálunk vidámak lenni, bár sok okunk nincsen rá. Balról indul a menet, van benne minden, zenészek, akik azt hiszik, hogy csak temetési zenét játszanak, pedig a végén ők is ugyanabba a sírba hullanak, gyászolók, akik nem tudják, hogy magukat gyászolják. Betegek, akik infúziós állványt tolnak maguk előtt, azon infúzió, telefon, madár, miegymás. Politikusok, katonák, élők, halottak, élőhalottak. Nem kell tudni, kik ők. Nem kell tudni, kit visznek, kinek az antik jellegű portréit a vállukon, hiszen azt sem tudjuk, kik viszik. És a pocakos miért cipel egy kádat a vállán? A másik meg mit hordoz, írógépet? Mindegy. Csak az élet. Csak a halál.

Mozgó haláltánc. Úgy is mozog, hogy a tánc tényleg tánc, negyven métert lépkednek, vonszolódnak vagy táncolnak az árnyak a kivetítőn, úgy is mozog, hogy házhoz jön, volt már itt-ott a világban, most a Városligetben boldogítja-komorítja a nézőket.

A menet balról jobbra tart, szakadatlan, de az első pillanatban valaki jobbról balra pörög végig a vásznakon. Ki is? Loge? Vagy valami szikra, amely létrehozta az életet, a menetelők seregét? Nem tudom. De amikor elfogynak az emberek, kezdődik a vetítés elölről, és ez a szikra megint végigugrál jobbról balra. Nincs baj, amíg ki nem húzza valaki a vetítőt a konnektorból.