Egyáltalán nem képzelem, hogy okosabb volnék Benjamin Brittennél, azt meg végképp nem, hogy jobban ismerném A csavar fordul egyet című Henry James-kisregényt, mint ő, így aztán nem is veszem a bátorságot, hogy közel hetven év késéssel szaktanácsokat adjak a komponistának, mit lehet, mit nem. Nyilván ő tudja jobban, de mit is tud jobban? A kisregény egyik fontos eleme az eldöntetlenség, egész végig nem lehet tudni, hogy amit olvasunk, az rémregény vagy lélekrajz, arról van szó, hogy kísértetek járják be Angliát, és megszerzik a gyerekek lelkét, vagy arról, hogy egy őrültet hív meg a gondtalan gyám nevelőnőnek, akit mindenféle rémlátomások gyötörnek, és ezért ő is gyötri a környezetét.

Amit az ember az ilyen helyzetre azonnal rávág, az csak annyi, hogy ez az eldöntetlenség nem megőrizhető az operában. Talán egyáltalán, színpadon sem, de zenés színházban biztosan nem. Ha a kísértetek ott vannak és énekelnek, akkor vannak, ha csak a nevelőnő beszél róluk, akkor nincsenek. Henry James ügyelt arra, hogy a kísértetekről mindig csak a nevelőnőtől értesüljünk, itt viszont saját szemünkkel is látjuk őket, fehérre van mázolva az arcuk, amitől sárga lesz a foguk. Ez a kísértetek sorsa. Plusz még kaptak a librettóban egy külön jelenetet is, amelyben vitatkoznak, nincs mese: lenniük kell.

Talán ez ennek az operának a lényege. Az egyik kétértelműséget eltüntetik a szerzők, de mintha mutatnának egy másikat. Nem vidám az sem, egy kamaszgyerek, aki egy rossz szándékú férfi befolyása alá kerül. Azt érzi, hogy amit tesz, amit érez, az nem jó. Nem is, hogy nem jó, de rossz, és hogy a környezete, konkrétan a nevelőnője folyton figyeli, folyton a közbeavatkozást fontolgatja, meg akarja menteni. Ehhez képest milyen könnyű és derűs nyomasztás az, ha halottak járkálnak a kertben.