Az Aranyoskám plakátját láttam buszmegállóban, Madách Színház-produkció, mostanában mintha ez volna a musical műfaj számára a végső menedék, filmek zenés adaptációja. Van, aki forrón szereti, Mrs Doubtfire (azt, ha jól tudom, nálunk még nem mutatták be), ezekkel megúszható az eredetivel való összehasonlítás, mert az, de mégsem az, nem kell Dustin Hoffmannal mérkőznie senkinek.

A kérdés az, hogy vajon meddig mehet még. A nyári, szegedi Chicagóban például már nem férfi alakította az újságíró Mary Sunshine-t (ahogy a filmben sem), mert mintha már nem volna elegendő, hogy női ruhát adnak a pasikra, kifestik őket, és a közönség megpukkad. Mi lesz azokkal, akik valaha erre alapoztak? Nem csak erre, de Gálvölgyi, Benny Hill bízhatott benne, hogy egy kis rúzs, egy kis hús mindent megold. Mi lesz a varázslatos Három nővérrel, Haumann-nal, Márkussal, Körmendivel? Egy szép (inkább ronda) nap arra ébredünk, hogy hiszen nincs is ebben semmi vicces?