Megy az ember, megy, megy, órák óta nyomja a gázpedált, és akkor feltűnik a Soracte. Vagyis Soratte. Valószínűleg ez a leghíresebb Horatius-vers, Taliarchushoz, Nézd  a Soractét, nézd, magas orma hogy ragyog fehéren. Nem olyan nagy hegy, nem is őrült magas, nehéz elképzelni, hogy hó borítaná, és a fagyban a folyamok vize beállna, főleg most, 32 fok van, azt meg soha nem értettem, hogy Horatius mikor láthatta a Soractét hó alatt, csak nem ment el kirándulni télen, saruban, tógában. Megoldotta fantáziából.

Mint annyi versnek, ennek sincs megnyugtató magyar fordítása, leginkább Szabó Lőrinc változatát szokás elfogadni, de engem mindig kizökkent az, hogy „fűts, jó keményen”, és az utolsó sor, „mit a keze véd, de a szíve enged”, szép ugyan, de teljességgel saját találmány, nyomokban sem tartalmaz Horatiust pedig erre fut ki a vers, ide jutunk a havas hegycsúcsról.

Integetek a hegynek, és nyomom tovább.