Nem akarok olyan lenni, akinek mindenről valami zenei élmény jut az eszébe, de most tényleg ez a helyzet. Előbb láttam Luca Signorelli freskóját a Test feltámadását, mint hogy tudtam volna, hol van, vagy hogy létezik olyan város, mint Orvieto, és abban is van egy csíkos katedrális. És erről csakis a Hungaroton tehet, a Giulini vezényelte Verdi Requiem licenc-kiadásán Signorelli festménye volt látható. Egyszer valaki majd ír tanulmányt arról, hogy felelőtlen szülők magukra hagyták valamikor a gyermekeiket a lemezgyűjteménnyel, és ez milyen belső torzulásokhoz vezetett.
Most mindenesetre egy térben vagyok Signorelli ébredező halottaival, kapják vissza a húsokat a csontra, elég fittek, nem is tudom, mire kell gondolni, rendes ember nem öregszik meg, vagy hogy a feltámadáskor mindenki a legjobb formáját kapja – de ki dönti el, hogy melyik volt a legjobb forma? A hússal borított csontok között az ember a saját csontjait is jobban érzi, nem is kell feltétlenül sérült csontnak lennie, csak ahogy nézek fölfelé, érzem, hogy kezdek szédülni, lehajtom a fejem, hogy térjen vissza bele a vér, és akkor megérzem, hogy milyen az, amikor nem is kell olyan nagyon nézni a művet. Elég a közelében lenni. Sőt. Ha nézem, akkor látom a pózokat, hogy Signorellinek volt egy vázlatfüzete, belerakott mindenféle használható alakot, hogy itt majd összegyűjtse, és elhelyezze őket egymás mellé. Ha nem nézem, akkor mindezt elfelejthetem, csak a halottak derűjét hallani, hogy nahát, élünk, újra élünk, de jó.
Megint úgy jöttem el valahonnan, hogy vissza kell menni. Pedig a világ nem lesz kisebb.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.