Álmomban Kántor Péterrel találkoztam. Ment az utcán, kicsit tépetten, rosszkedvűen, és akkor hirtelen az az ötletem támadt, hogy odamegyek hozzá, és elszavalom neki az egyik versét, hátha jobb kedvre derül. A vers úgy kezdődött, hogy „Elmondok neked egy verset”, de ahogy eddig eljutottam, és a szemébe néztem, hirtelen annyira erőt vett rajtam a meghatottság, hogy nem tudtam folytatni, elakadt a szavam. Úgyhogy mentünk csak tovább, egymás mögött, és amikor legközelebb megállt, hogy mégis meghallgassa a verset, rájöttem, hogy már nem is a meghatottságtól nem tudom folytatni, hanem mert elfelejtettem, hogy is van a második sor.
Annyira idétlen volt a helyzet, hogy inkább felébredtem. Most várom, hogy a holnapi álmomban eljön-e a második sorért.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.