Minden kicsit olyan, mintha máshol volnánk, mint terveztük, de utóbb kiderül, hogy addig jó. Mert a szünet után egy szabályos Eroicát játszik a Fesztiválzenekar, amivel én egyáltalán nem tudok mit kezdeni, nem értem, miért jó, hogy egy ilyen sebesvonatot megpróbálnak befékezni, a határozott és végig előrefelé száguldó ritmikát egy kicsit határozatlanabbá és sehová sem menővé változtatják, hogy legyen az, de mégsem az. Mintha ez volna az üzenet: az Eroica a legtúlértékeltebb szimfónia a zenetörténetben, pedig hát ez is csak olyan, mint a többi.

Ehhez képest úgy kezdődik a hangverseny, hogy néhány ütőhangszeres művész álldogált a pódiumon, a fejükön sárga sisak, és nekiláttak üvegeket meg vizes ballonokat ütni. Fischer Iván biztatja a közönséget, hogy nyugodtan kapcsolják vissza a mobiltelefonjaikat, vagy keressék tovább a helyüket, nem árt a műnek. De az is lehet, hogy használ. A darab a Workers Union címet viseli, 1975-ből való, Louis Andriessen műve, nem korlátozza agyon az előadókat, körülbelül mindegy hányan játszanak, és milyen hangmagasságban, csak a ritmus legyen pontos. Itt fokozatosan lesznek egyre többen, mire megtelik a pódium, körülbelül vége a darabnak. Nem tudom, hányan hallgatták zeneként, és hányan inkább a performanszot látták-érzékelték, de végeredményben mindegy is, megint egy olyan produkció, ami meghozza az ember kedvét az egész évadhoz, ahol ilyesmik történnek, nem lehet rossz hely. A két mű között egy holland testvérpár, Lucas és Arthur Jussen játszotta a Mozart kétzongorás versenyt, ők meg mintha valami Amadeus-előadásból jöttek volna, selyemöltöny, szőke haj, nagy elán. És hát jók is. Nem a legmélyebb, legmegrázóbb lassú tételt adták elő a mű előadásának történetében, de olykor azt hiszem, Mozart maga sem tudta, mennyire mély és megrázó tételeket írt, így aztán nem sajnálom őket. Magunkat meg végképp nem.