Irene Papas tiszteletére megnéztem a Navarone ágyúi című filmet, ami így egy kicsit olyan, mintha azt mondanám, hogy Dobos István tiszteletére megettem egy dobostortát, elvileg az élvezkedéshez nem kell tisztelni senkit, de aztán mégis. Mert a Navarone ágyúi nem sokkal értelmesebb, mint bármelyik szovjet honvédő-film, vadállatian kegyetlen és iszonyatosan buta németeket kell kijátszani egy csapat szabotőrnek, el se mondom, mi a poén, sikerül-e megsemmisíteni az ágyúkat, vagy ma is lövi egy maroknyi náci az Égei-tengeren elhajózó cirkálókat.

Irene Papas persze ettől függetlenül is jó, bajszos néni, aki mégis az örök szépséget jelenti, fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta. Végül is számomra a legnagyobb találkozás vele a régi Odüsszeia-sorozat volt, a látszólag megoldhatatlan feladat, megértetni a kedves nézővel, miért megy Odüsszeusz mégis haza, amikor Pénelopénál sokkal jobb csajok vágyakoznak utána, hogy mást ne mondjak, a Nauszikaát játszó Barbara Bach, aki mégis csak James Bond-lány volt (és Ringo Starr felesége). Egyszer láttam a sorozatot DVD-n egy római boltban, de botor fejjel nem vettem meg. Biztosan hozzáférhető, gondoltam, de utóbb csak az első részt sikerült megnéznem, amelyben az operatőri erőfeszítések leginkább arra korlátozódnak, hogy minél többet lehessen látni Odüsszeusz farizmait – talán jobb, ha az egész az emlékek között marad.

Irene Papas szép, hosszú pályát futott, tizennyolc évesen már Lady Macbethet játszott, és húsz éve még benne volt a Corelli kapitány mandolinjában – még csak nem is ez volt az utolsó filmje. Valószínűleg a leghíresebb görög nő volt Elektra, Antigoné, szép Heléna után – de őket mind eljátszotta.