Vajon miért érzi úgy az ember a Tosca bemutatóján, hogy valami Istentől elhagyott helyen van? Hideg szél fújdogál az Operában, talán valami ablakot hagytak nyitva vagy előleget kapunk a téli hőmérsékletekből. Az is szokatlan, hogy a büfében annyira kevesen vannak, a második szünetben a büfések egymással társalognak. De hiába a mérsékelt leterheltség, arra senkinek sincs figyelme, hogy a ruhatári pultról összegyűjtsék a piszkos poharakat, ami ott éktelenkedik az első szünetben, az ott marad a harmadik felvonás után is. Nyilván a ruhatárosoknak nem feladata a poharak begyűjtése, a büfések meg nem is tudják, hogy a hiányzó dolgaikat merre keressék, a két szolgáltatás képviselői pedig nem tartják a kapcsolatot egymással.  

A földszinten, a székek hátán ott a kis képernyő, amelyen a feliratok futhatnak. Elsőre nem világos, hogy mi szükség van rájuk, amikor a felirat a színpad fölött is látható, de a székeken lévőn a nyelvet is meg lehet választani. Viszont az első felvonás után nem működnek. A színpad fölötti kiírásokat nemigen követtem, amikor ránéztem, épp azt mondta Scarpia, hogy „add át neki ezt az ajándékot”, ami a biglietto szó igen laza fordítására utal. Akkor még azt hittem, a feliratozó elromlása az este legérdekesebb műszaki problémája, de aztán jött a harmadik felvonás. Nahát, milyen eredeti, Cavaradossi nincs sehol, milyen mesterien növelik a feszültséget, már itt kellene lennie, már meg kellene szólalnia, de nincs a színpadon, a börtönőr egyedül marad, magának végszavaz, a szegény festő nem tudja megvesztegetni a gyűrűjét kínálva tollért és levélpapírért, amiből majd a Levélária nagy pillanata alakul ki. Aztán recsegni kezd a süllyesztő, megjön a festő, mégsem csatlakozott a földalatti mozgalomhoz. Viszont énekelje így el szépen az áriát.

Együttérzek.