Nem tudom, mi vár még ránk az évben vagy az évadban, de Anna Netrebkót nehéz lesz bárkinek is túlszárnyalni. Nem is kell, nem is verseny, csak valamit mondani akartam, hogy milyen is volt a tegnapi koncert az Operaházban. Olyan. Annál is olyanabb, jóra voltam elkészülve, de nem ennyire jóra. Az emberre rájön az okoskodás, hogy persze, a történelem bezavart az énekesnő és a közönség viszonyába, ha nem is kell újraépítenie a karrierjét, az a jóleső automatizmus nincs meg, hogy ő jön, és mindenki imádja. Legalább húsz másodpercre van szüksége, hogy meggyőzzön mindenkit: tényleg olyan jó, tényleg szépséges a hangja, tényleg azonnal megteremti a szituációt, ha áriát kezd el énekelni. Tényleg ő Anna Netrebko.

Hat nyelven énekel. Oroszul, olaszul, németül, angolul, franciául és csehül. Néha meglepő dolgokat, mint a Sámson és Delilából a Tavasz-áriát, de mindegyiket gyönyörűen. Az életre szóló élmény most az orosz dalok és áriák, az intenzitás, a mélység, titokzatosság. Minden dal más, szó sincs valami leszúrt lábú dalestezésről, ide-oda jár a színpad előterében, hagyja, hogy érvényesüljön a hangja, tudja, mit akar, jobb oldalt áll, de balra énekel, hogy a hang messzebbről érkezzen el a hallgatóig, elkeveredjen a kísérettel, ne arról szóljon az előadás, hogy beh szép hangom van. Vagy hátramegy, a színpad legmélyére, és ott is a közönségnek háttal kezdi el a dalt, hadd érkezzen meg valahonnét a távolból a hang. Vagy közvetlenül előrejön, és egészen halk, egészen elhaló, hosszan-hosszan tartja ki a darab utolsó hangját, érzi az ember, ahogy a hang fölér a harmadik emeletre, és még visszafordul, leér a földszintre is.

Az egészet nem is értem. Régebben elintézte annyival az ember, hogy szép nő, hát persze, hogy nem veszi le senki a szemét róla. De most már eltelt néhány év, és mégsem, azóta sem. Pedig jó volna, az ember nem ismer minden Rachmaninov vagy Rimszkij-Korszakov-dalt, megy a szöveg feliratban, de nem tudom, mi. A címet még látom, aztán már Netrebkót nézem, és azt hiszem, hogy értek mindent. Ő meg mászkál, énekel, néha fireg-forog, mint valami gyerek, aki élvezi a szép ruháját és a sikereit. Szerencsére még most is jó hülye, a ráadásnak adott Non ti scordar di me alatt tvisztelő mozdulatokat tett a zongora előtt, nem veszi túl komolyan magát. De mindent épp annyira komolyan vesz, amennyire kell.