Bele lehet szokni ebbe a ránkizmusba. Ránki bejön, marha jól zongorázik, kimegy. Megint bejön, megint marha jól, megint ki. De már kifelé úton lezár, aprókat lépve már menet közben eltűnik, nem én vagyok az érdekes. Nem az én nevem van a kottára írva, én csak a zongorista vagyok. Ne lőjetek. Vagy lőjetek, engem úgysem találtok el.
Most valahogy mégis más volt. Nem tudom, talán régen hallottam, vagy tényleg egy kicsit hagyta elmozdulni a dolgokat. Most is bejött, most is marha jól, Schubert és Debussy, nem épp kézenfekvő párosítás, ha csak nem az az alapja, hogy mindkettőt el is kell játszani. De például a c-moll impromptu – ilyen szokott az lenni? Ahogy az első akkord után még bármi lehet belőle, de aztán nem bármi lesz, hanem valami magányos induló, mintha valaki elszakadt volna a csapatoktól a ködben, és csak megy, megy előre, az ellenség felé. Variációs tétel, de nem érzem most a variációkat, csak annyira, mintha ugyanarra az arcra, ha mosolyog és ha nem mosolyog, nem azt mondanánk, hogy ugyanaz, hanem hogy variációk. És közben megy ez az izgatott kíséret, és csak amikor a darab végén abbamarad, akkor jön rá az ember, hogy ezt várta, hogy mikor marad már abba, mikor jön újra ez a szabad magány, belemosódás a ködbe.
Vagy ez mindig erről szól, csak most hallottam meg először?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.