Lúdanyó és lúdapó

Voltaképpen hálásnak kellene lennem ezért a lemezért, mert életre keltette a döglött oroszlánt vagy hiénát, aminek, azt hittem, már a csontjait is elhordta a szél. Nem hittem volna, hogy föl tudom még bosszantani magam bármilyen kiadványon, ha nem tetszik, nem hallgatja az ember, nem sérül tőle a világszellem, legfeljebb Várjon Dénes és Simon Izabella ökológiai lábnyoma lesz nagyobb néhány fémmel bevont műanyag koronggal. Számoljanak el ők a lelkiismeretükkel, minek zongoráznak így.

Hogy is? Alig botrányos a felszínen, a hangok stimmelnek, a lélek nincs sehol. Vagy ha ez a lelkük akkor jobb volna titkolni. Kicsit időnként kínosan lassúak, az ember azon gondolkodik, hogy a közös zongorázás vajon olyasmi-e, mint a csoportos nyelvtanulás: mindig a leglassabbhoz kell alkalmazkodni. Itt is: ebben a tempóban játszani Ravelt, a Csúnyácska, a pagodák császárnőjét elég ostoba dolog. De az egész lemez! Ez a szándékolt untatás, kifejezéstelenség, ügyetlenkedés, hogy nincs összefüggés a hangok között, nincs formája a daraboknak, nincs értelme egyetlen műnek vagy tételnek sem. Lehet sokat játszott, mint a Lúdanyó meséi, lehet titkosabb, mintha minden arról akarna szólni, hogy halott műfaj halott darabjait játsszák halott emberek. A Lúdanyó csak azért fáj jobban a többinél, mert mégis a Hungarotonnál kapható az egyik legszebb felvétel is a műből, bizonyos Kocsis Zoltán és bizonyos Ránki Dezső előadásában. Ha hozzájuk képest csak ennyit lehet most és itt mondani, akkor jobb csöndben maradni.