Valószínűleg ez a legtipikusabb olasz opera. Meg a Tosca. Meg, meg, meg. De azért A trubadúr mégis az, amiért operába megyünk. Eszelős, halálos szerelem, még eszelősebb, még halálosabb gyűlölet, szoprán-tenor-bariton szerelmi háromszög, és hozzá egy más okból, de teljesen tépett lélek, Azucena, akit meg lehet érteni, de mégsem lehet megérteni, aki, ha nem énekelne, akkor be kellene zárni az őrültek közé. De mivel énekel, az ember csak csodálni tudja, hogy így tölti be valaki a helyét a világrendben: megment, hogy ő lehessen a gyilkosod.  

De jó is, hogy Komlósi Ildikó énekelte tegnap a Müpában Azucenát, és így az egész figura nem került az operai közhelyek közé, nem arról van szó, hogy egy loncsos öregasszony, pontosabban álloncsos álöregasszony gonoszkodik és panaszkodik, hanem élnek a magasabb, énekelt igazságok. Ez a halálraszántak operája, mindenki az első pillanattól arra készül, hogy most már mindjárt meghal, és végül beteljesedik a fordított színházi igazságszolgáltatás, a gonoszok életben maradnak. A nagy lelkek csak lazán kötődnek a testhez, nem mintha bármi bajuk lehetne a porhüvelyükkel, de azért készségesen elhagyják azt, ha jő az óra.

Amíg nem jön, énekelnek, nagyon élvezetesen. Ez volna a boldog élet? És ezt pont A trubadúrból kell megtudni?