Nem hagy nyugodni Simsay Ildikó, a képei sem, a kiálltás sem a Vigadóban, nem tudom eldönteni, hogy túl sok vagy túl kevés, széteső életű-e vagy nagyon is logikus, befejezett vagy befejezetlen a történet. Így aztán arra gondoltam, miért is kellene egyedül keresnem a választ a kérdésekre, amikor van vagy lehet valaki, aki segít, a két képen is látható Lacika, Szily László újságíró, Simsay Ildikó fia. Mondja meg ő, ha tudja, mit látunk, miért látjuk.

• A kiállítás ötlete a papámtól (Szily Géza festőművész) származik, aki rájött és ráébresztett minket, már 25 éve annak, hogy anyám meghalt. Aztán arra is rájöttünk, hogy nyolcvanéves volna, és még ehhez jött a felismerés, hogy az életmű nagy része ott van az Eötvös utcai lakásban, az én szobámban, és ott passzívan létezik, miközben mindenkinek a családban az érthető elfogultságokkal együtt is az a meggyőződése, hogy ezek a művek jók, és másoknak is jelenthetnek valamit. Huszonöt év, az azt jelenti, hogy van egy generáció, amely biztosan nem ismeri őt.
• Egyébként neked el kellett magadban valaha is döntened, hogy apád festészetét szereted jobban, vagy anyádét?
• Szerintem ez olyan, mint annál a gyereknél, amelyik kétnyelvű környezetben nő föl. Vannak ilyen ismerőseim, és kérdezgettem őket, hogy ez okozott-e problémát a beszéd megtanulásakor, és kiderült, hogy soha, senkinél. Nekem sem. Talán segített, hogy annyira különbözőek voltak festőként. A papám nagyon higgadt, álmokból dolgozó, sokrétegűen, mívesen összetett, a mamám pedig elképesztő erejű, gyomron ragad, meg minden.
• Nekem az a furcsa, hogy nem lehet pontosan megmondani, milyen. Nem tudom, ez belülről hogy van, kívülről vannak a portrék, az ijesztő önarcképek, látomások, de vannak a korai csendéletek is. Szerinted melyik a valóságos arca?
• Én mindegyikben érzem az alapvető szenvedélyt, azokban is, amelyek tematikailag nem felkavaróak. Mert, ugye, van nyitott mellüregű boncolás, meg démonszerű lények, és vannak, amelyekben ilyesmi egyáltalán nincs jelen, de én ezekben is érzem az erőt. Nehéz szétszálazni, mert ott voltam, amikor ezek készültek, a mamám hangulatát folyamatosan éreztem, és ehhez képest másodlagos lehet az, hogy mi van a képen.
• Ezek szerint otthon dolgozott.
• Legtöbbször, bárhol laktunk, mind a két szülőm otthon festett, de volt egy időszak, amikor a papám egy közelben élő rokonnál kivett egy szobát, és ott dolgozott.
• Volt olyan, hogy egymás mellett álltak, és festettek?
• Ahova én születtem, az a József körút 67. szám alatti klasszikus L-gangos házban egy nyolcvan négyzetméter körüli klasszikus lakás, amelyben volt cselédszoba is. Nem voltak kicsik a szobák, de nem is műteremnyi méretűek. Volt egy nappali, meg egy festőszoba, ebben egymás mellett dolgozhattak. Igazi festőcsaládos élet volt, volt egy modell, aki később a barátjuk is lett. Sokszor csináltak róla aktmodellként vázlatokat, amiket ehhez-ahhoz később felhasználtak. Nekem három-öt éves korom óta rendszeres élményem volt, hogy megjelenik nálunk a mamám barátnője, aki levetkőzik.
• Minden fiúgyermek álma.
• Teljesen döbbenetes dolog volt. Aztán megszoktam, és mondták, amikor már hat-hétéves voltam, és szerettem rajzolni, hogy ha akarok, nyugodtan jöjjek. Egy rajzra emlékszem is, amit róla csináltam.
• Téged az, hogy most látható vagy a Vigadó falán, idegesít, vagy az nem is te vagy, csak egy kép? Ezek a képek, gondolom, nálatok voltak.
• A kint lévő képek legnagyobb kisebbségi csoportját alkotják azok, amelyek nálunk voltak. A falakon lógott, mondjuk hat darab, többek között a portrék, a húgom meg az én portréim abban a helyiségben, ahol a papám alszik. A többit vidéki és budapesti múzeumokból és magángyűjteményekből szedte össze a papám.
• Az a vágy soha nem ért el, hogy hozzányúljál alkotólag-gyerekileg a festményekhez? Úgy értem, bajuszt rajzoljál saját magadnak, vagy ilyesmi.
• Nem, dehogy. Nagyon tiszteltem a képeket. Mi a húgommal úgy nőttünk föl, hogy csak festőket ismertünk. A nagyokat, az öregeket, akik a szüleim barátai voltak, meg az ő gyerekeiket, akikkel kb. egyidős voltam. Visszagondolva: a szüleimé volt az első generáció, amelyben már voltak festőnők. Nekem ez természetes volt, utólag jöttem rá, hogy előttük nemigen voltak festőnők.
• Anyád ezt a festőnőségét, hogy is mondjam, megszívta vagy nem?
• Nyilvánvalóan megszívta. Az erős tragikus vonal a művészetében ebből is ered. Mindig azt láttam, hogy az életét kettősségekben élte, és nagyon fontos volt neki az a mikrokörnyezet, amiben létezett, és ami sokszor óriási ellentétben állt a külvilággal. Neki az egyik legfontosabb dolog az életében a József körút 67. volt.
• Egy ilyen felirat kint is van a kiállításon.
• Nagyon ritkán írt magáról, de ezt egyszer szépen és részletesen kifejtette. A József körút 67. olyan volt, mint egy falu, ahol mindenki ismerte egymást, meghaltak, születtek, mindenki átjárt mindenkihez, sokféle ember lakott egymás mellett. Ehhez képest volt körülöttünk az egész nagyvárosi közeg. Volt a saját történelme a háznak, és volt az egész elnyomó rendszer, ami a mamámat rendkívül foglalkoztatta. Nagyon közéleti lény volt egészen kiskorától kezdve, nekem a kedvenc személyes tárgyam tőle egy angyalka alakú szappan. A József körút 67. a kezdetektől fogva az események epicentrumában volt, srégen szembe a Corvin közzel. Olyan lelkes volt, hogy a szappan hátába bevéste: 1956 október 24. FORRADALOM.
• Akkor volt ő tizennégy éves.
• Később a festőnőség foglalkoztatta, a festőnői közeggel körülötte, amihez jött egy családon belüli feszültségi lehetőség, ahogy kialakult az a felállás, hogy teljes mértékben ő intézte a háztartást. A kor átlagához képest csak ott lehetett látni a különbséget, hogy ez tudatos volt, megbeszélték a papámmal. Azért alakult így, mert mindketten száz százalékosan a festészetből éltek, nem volt más bevételük nagyon sokáig, és a papámnak jobban mentek a képei. A felszínen ez egy nagyon racionális döntés volt, hogy ki tudjuk fizetni a villanyszámlát és legyen mit enni.
• Lázadt ő ez ellen?
• Én arra emlékszem, hogy a papám elborultan fest, mi meg a mamámmal csináljuk a dolgokat. A mamám egyébként is az a típus volt, aki szeret a dolgokba belemenni, nemcsak elfogadni, vagy úgy utána olvasni, hanem mélyebben. Kedvencem volt a vallási vonal, mert mindig kereste a rendszerrel szembeni lehetőségeket.
• Akkor miatta jártál te is a piaristákhoz gimnáziumba.
• Kilencvenkilenc százalékban. A papám vele ment, de a mamám volt a fővezér, aki igazi alternatívákat keresett a szörnyűségekkel szemben. Arra azonnal rájött, hogy a papok a rendszer lekötelezettjei jelentős részben, így szinte azonnal elkezdett katolikus kisközösségekbe járni. Később ebből eredt az egyik kedvenc jelenetem kiskoromban, amikor bérmálkoztam, és a bérmálkozásnál van egy szokás, hogy a bérmálkozó gyerekek szüleinek képviseletében mond valaki beszédet a templomban. Ez egy ceremoniális dolog - de nem a mamámnál, aki elképesztő módon letolta a papokat és a hívőket, hogy az anyagi javak hajszolásával foglalkoznak, és nem az igazi értékeket keresik. Üvöltött a mikrofonba, a püspök egészen behúzódott a karosszékébe a hatalmas püspöksüveggel a fején. Harsogott a mamám, a többiek levegőt nem mertek venni, ő meg tizenkét percen keresztül csepülte a többieket, hogy hogy képzelik.
• Akkor neki a rendszerváltás...
• Valószínűleg élete legnagyobb élménye volt. Már a gyerekei születése mellett, vagy amiket szokás még mondani.
• Ezt valahogy lehet látni a képein? Máshogy festett 1989 után?
• Én csak annyit látok, hogy a nagyméretű rajzait mind a rendszerváltás után készítette. Persze, rajzolt előtte is, de komoly, súlyos műnek számító rajzokkal csak akkor jelentkezett. De nem azt jelentette neki a rendszerváltás, hogy akkor egyszerre valami olyan boldogság töltötte volna el, ami a művészetét is megváltoztatta volna, hiszen rögtön kiborult, hogy hogy lehetnek olyanok az Antallék, utána rögtön kiborult, hogy hogyan lehet erre azzal reagálni, hogy kiengedik a sufniból a kommunistákat, elfelejtve mindent. Nem volt hosszú periódus, ami átalakíthatta volna a művészetét, pikk-pakk zajlottak az események.
• Engem nagyon zavar a kiállítás sokszínűsége, hogy nem nagyon tudom követni, melyik is az ő művészete a sokféle kép között.
• Ez deklarált cél is volt, hogy a személyiségének a sokoldalúságát és sokszínűségét megmutassuk. Jelentős részben olyanoknak szólt a kiállítás, akik talán még nem is hallottak róla. Így is csak épp, hogy meg tud jelenni az ő kézműves, nem-festő oldala, rengeteg játékot, ruhát, babát, szoknyát, horgolt-kötött dolgokat csinált ismerősöknek.
• És ezek még megvannak?
• Egy pár dolog előkerült a megnyitóra. Ott volt a kiálltáson három játék, és még nyomára bukkantam öt-hat darabnak.
• A tacskók a tárlóban a tieid voltak?
• Azt nekem varrta, aztán a húgom tacskója volt, utána meg az én gyerekeimé. Úgy került a kiállításra, hogy kérdeztem a gyerekeimet, mi lett velük, és az épp Eindhovenben tanuló Borisz mondta, hogy az ágyában van, mert még húszévesen is azzal aludt.
• Anyád az a fajta volt, akinek folyton jár a keze, csinál valamit?
• Voltak egy gesztusból született dolgok, rávarrt két gombot egy rongydarabra, és abból lett valami, voltak, amikhez mindenféle részleteket csinált, babáknak külön horgolt hajat. Lehet, hogy ez már ráhúzás, hogy a kreatív energiáit az idő menedzselhetetlensége miatt korlátok közé szorította, ezért is burjánzott aztán olyan sokirányúan.
• Szerinted az ő élete tragikus volt, vagy csak a rövidsége miatt tűnik annak?  
• Az ember óhatatlanul is gondolkodik azon, hogy miért hal meg valaki korán, holott nem biztos, hogy van annak valami különösebb oka. Hatalmas, perzselő vágy volt benne minden iránt, és ezekből a vágyakból sok mindent nem tudott kiélni, vagy látnia kellett, hogy ezek nem megvalósíthatók. Nem csak művészi dolgokra gondolok, hanem például a szabadságvágyra. A szabadságot a mikroköreiben meg tudta tapasztalni. A nagyon mikro dolgokban olyanokat tapasztalt meg, mint akár egy New York-i művész, közben meg, ha eggyel kijjebb lépett, akkor majdnem azt élte meg, amit egy szibériai művész. De azért tudott létrehozni dolgokat, mert legalább a buborék megvolt, amiben alkotni tudott.
• Egyébként ő a képeket eladásra szánta? Vagy voltak külön eladandó és megőrzendő festményei?
• Szerintem, bár nem akarok a nevében beszélni, alapvetően, a kifejezett képcsarnoki műveket leszámítva, kiállításra és brutális hatásra törekedett. Zokogva menjenek ki az emberek az utcára, és másképp éljenek utána.