Azon gondolkodom Angela Lansbury kapcsán, hogy vajon létezik-e olyan, hogy ideális kor. Régebben ezen nem gondolkodott senki, létezik, ezért is egyidősek, mondjuk, Luca Signorelli feltámadásos freskóján, Orvietóban az életre kelők. Jézus 33 évig élt, legyen hát 33 az emberi csúcs. Aki nem éri meg azt a kort, sajnáljuk, nem való freskókra.

De itt van Angela Lansbury, mindenkinek ismerős, ha máshonnét nem, a Gyilkos sorokból. Közben meg olyan klasszikusokban is szerepelt, mint a Gázláng, nemcsak szerepelt, de Oscar-díjra is jelölték. 1952-ben aztán mégis otthagyta Hollywoodot, mintha feladta volna a reményt, hogy ott babér terem neki, nem kapott igazi főszerepeket igazi, nagy filmekben, mindig idősebb nőket kellett játszani, például ő volt Elvis mamája a Blue Hawaiiban, pedig ha valóban ő szülte volna Elvist, akkor már tízévesen anyává vált volna. Akkor hát színház, hol West End, hol Broadway, a legnagyobb szerepek, egy halom Sondheim-musical, ő volt Mrs Lovett a Sweeney Toddban, ő énekelte az A Little Night Musicban a legismertebb Sondheim-dalt, a Send In The Clowns-t, nem szívesen írom ide a magyar címét, mert az, hogy Bohócok, hé.  Tényleg.

A végén meg utolérte nem is a világhír, nem is a siker, hanem valami nagymamának járó közszeretet. Ő játszotta Mrs Potts-ot, a teáskannát A szépség és a szörnyetegben. Nem is az volt a lényeg, ahogy játszott, hiszen animációs film, csak hang, hanem ahogy énekelte, mert azért leesett egy Oscar. Mindent tudott, amit nem, azt megtanulta, lírai szoprán hangja volt, de azt mondták, a musicalhez dögös hang kell. Hát megtanult dögösnek lenni, rekeszteni. Ahogy A király beszédében mondja a király (nem az a király, hanem az apakirály): easy, when you know how.