Ahogy mondani szokás: az Ulysses az a könyv, amit sokan kezdenek el, de kevesen fejeznek be. Csak tegnap két olyan emberrel beszéltem, akik így vannak vele, belelapoztak, de áh... Hozzájuk képest én egészen jó vagyok, mert bele se kezdtem. De azért nyomaszt. Mi baj lehet belőle? Negyvenéves volt Joyce, amikor kiadták a könyvet, csak bírja az ember a versenyt egy negyvenéves aggyal és tapasztalattal, majdnem másfélszer annyi idősen.  

Száz éve adták ki, és vannak, akik szerint még újabb száz évet kell várni arra, amíg megtanuljuk helyesen olvasni, értelmezni. Vagy legalább befejezni. És akkor nem is beszéltünk a fordítás problémájáról, pedig olyan könyvről van szó, aminek már a címét is fordításban mondjuk ki, miközben minden betű változatlan marad: amit mi ulisszesznek mondunk, az eredetileg juliszíz.

Az Ulysses olvasása vagy végigolvasása persze nem speciálisan magyar probléma, nemrég futottam bele az interneten egy fiatalember 12 (ha jól emlékszem) módszerébe, amely segít elolvasni a könyvet, de még a nagymenő oktatók is figyelmeztetik a könyvhöz közelítőket, hogy ne bonyolítsák a saját helyzetüket, ne úgy nyúljanak a könyvhöz, mint a remekműhöz, a 20. század meghatározó regényéhez, csak egyszerűen kezdjék el olvasni.

Egy másik módszerrel kacérkodok. Trieszt Joyce városa, évekig élt itt, sőt vissza is tért ide, szobrába ütközik az ember, táblákba a falon, itt élt. Nyolc helyen, szóval nem volt egy könnyen gyökeret verő típus. Az utolsó lakhelyén a táblára az van írva, hogy itt írta az Ulysses 13. és 14. fejezetét. Mi lenne, ha csak ezt olvasnám el? Nem Joyce miatt, hanem Trieszt miatt. Száz oldal összesen, és az az első mondat, hogy „A nyári este már-már titokzatos ölelésébe vonta a világot.”  Ha belejövök, akkor végigolvasom, és legalább lesz valaki, aki befejezi az Ulyssest, pedig el se kezdte.