Valaha a musical azt jelentette, hogy van egy történetünk, amelynek bizonyos pontjain dalra fakadnak a szereplők. Új dalokra, amelyek arra a színpadi pillanatra érvényesek. Aztán az is musical lett, amikor a dalok köré írtak történetet, amikor már nem kellett az új számokat megszerettetni a közönséggel, hanem a slágereket már szerették amúgy is, de most történetbe csomagolva kaptak egy koncertet. Nem jelentett feltétlenül mindez minőségi különbséget, hogy ennek a típusnak a legsikeresebbjét mondjam: a Mamma mia! azért szellemi munkát is igényelt az alkotóktól, néha nagyon ötletesen illesztették bele az eredetileg mást jelentő dalokat a történetbe, például szakítós dalból lett esküvői románc. A Menopauza még egy lépés ezen az úton, a szerzők sem azonosak, a szövegek sem az eredetiek, a történet se kifejezetten történet, négy hormonálisan váltó vagy már váltott nő vásárolgat egy sokemeletes áruházban, és időnként énekelnek.

Játékszín, Bereczki Zoltán rendezése, a tegnapi szereposztás ábécé-sorrendben Falusi Mariann, Hernádi Judit, Náray Erika és Tóth Enikő.

Lehetne rémes is, de nem az. Az igaz, hogy épp a sor legszélén ültem, így egy kicsit a harmadik nézőpontból néztem mindent, nemcsak a színpadot, de a közönséget is figyeltem, de épp ez volt benne az élmény, egy halom ember jól érzi magát. Remélhetőleg a színpadon is, de a nézőtéren biztosan. Kicsit csúnyán beszélnek, azt éneklik, hogy bisz-basz, meg valamiért a férfi nemi szervet is emlegetik, de nem annyit, hogy fájjon, vagy hogy ne érezné az ember a valóság illatosított jelenlétét (túlbonyolítottam). Arról énekelnek, ami van, hőhullámról meg szeretethiányról, gyengélkedő anyukáról és felnövő gyerekekről, akiknek a szereplők alkalomadtán majd gyengélkedő anyukái lesznek egy húsz év múlva játszódó előadásban. Nem mintha azt képzelném, hogy húsz év múlva ugyanezeket a dalokat fogják majd énekelni. Mindenesetre az sem egy hátrány, ha a közönség szereti a színházban ülést, ha ugyan ülnek, és nem pattannak föl, ha azt érzik, hogy ez a probléma ugyan nem lesz sem megoldva, sem feldolgozva, de jobban érinti a nézőt, mint az, hogy el szabad-e temetni a harcban elesett testvért, aki fegyverrel támadt szülővárosára.  Mindent a maga helyén és idejében. Ennek most itt van a helye és az ideje.  

A taps alatt valaki elbődült mellettem, és azt kiabálta, hogy: köszönjük. Férfi volt.