A Kocsis-Hauser Alapítvány videójára bukkantam valamikor, azt sem tudom megmondani, hogy hol, de nyilván elérhető még. Takács-Nagy Gábort kérdezi Kocsis Rita az apjáról, és az a történet hangzik el, hogy Kocsis már betegen, élete utolsó évében Mozartot játszott Takács-Nagy Gábor vezényletével. Megállapodtak, hogy egy nehezebb résznél majd összenéznek, nehogy szétcsússzanak, de amikor odaértek, Takács-Nagy hiába nézett a zongoristára, csak azt látta, hogy valami furcsa, szépséges mosoly van az ajkán. A koncert után megkérdezte Kocsistól, hogy mi volt ez, miért mosolygott, mire Kocsis azt válaszolta, hogy: megláttam a túlsó partot. És nem féltem.
Egyáltalán nem jellemző Kocsisra ez a történet. Leginkább azért, mert nemigen beszélt ő transzcendens élményekről, szerintem azért nem, mert annyira mindennapos gyakorlat volt számára, hogy valahová máshová látogat, máshová tekint be, hogy talán nem is tudta, hogy erről beszélni is lehet. Vagy tudta, hogy nem lehet beszélni, legfeljebb zenélni róla. Meg a halállal, a betegségeivel kapcsolatban is mindig annyi bátorságot, lelki erőt mutatott, hogy igazából eszembe sem jutott: ő is félhet.
Nem megy ki a fejemből a történet. Ne is menjen.
Ma van hat éve.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.