A kérdés A keresztapa című könyvben illetve a filmváltozat első részében válik égetővé, nem találja senki a Don kedvenc bérgyilkosát, aztán valamikor elküldik a családnak Brasi golyóálló mellényét, benne két hallal, ami azt jelenti, hogy Brasi aznap már a halakkal alszik. De hát mit tudják ők.

Szombaton a Metropolitan Traviata-közvetítésében felbukkant Luca Brasi, még a keresztnevét is megtartotta (elvégre Keresztapa-hős), csak a vezetékneve más, bár hasonló: Luca Salsi.

Salsi ma a vezető olasz bariton a nagyvilágban, tényleg jó is, bár talán nem annyira, hogy vezessen. Az utóbbi időben a külseje egy kissé elvadult, megterebélyesedett, az arca a barátságos déli zöldségesből némileg víziló bácsissá vált, de hát nincs ezzel semmi baj, olasz operákat nézve nem hátrány, ha nem a baritont tartjuk a legszimpatikusabbnak. Ezt tovább gondolva: vajon mi az oka annak, hogy a sablon az operák nagy hányadára alkalmazható? Mármint az a sablon, hogy tenor és szoprán szeretik egymást, de a bariton mindent tönkretesz. Vannak, persze, lényeges kivételek, de legalább hetvenöt százalékban ez stimmel a sokat játszott operáknál.

A dolog azért érdekes, mert a szoprán a leggyakoribb női hangfaj, de ennek férfi megfelelője nem a tenor, hanem a bariton. Lehetséges, hogy van egy ilyen elfogultság az olasz komponistákban: a nő természettől fogva jó, de a férfi természettől fogva rossz?

Lehetséges, hogy igazuk is van?