Volt nekem egy nagybátyám (igazából több is), aki mindig azt mondta, hogy ez a korán kelés olyan keleti dolog. Persze, azt hittem, hogy csak a lustaságát mentegeti valami geopolitikai hablatyolással, keleten korán kelnek ezek a hunok, de a felvilágosult ember tíz előtt nem dugja ki az orrát az utcára. Ahhoz Párizsba kellett jönnöm egy őszi hajnalra, hogy megértsem, miről beszél: itt fél nyolckor még tényleg sötét van. Szó sincs lustaságról, csak valami természetes emberi alkalmazkodásról. Nappali állatok vagyunk, bizonytalannak érezzük magunkat a sötétben. 

Ami engem illet, ilyenkor jövök rá, mennyire reménytelenül keleti vagyok: nekem soha nem okozott gondot a korai kelés. Valahogy mindig is rendes dolognak tartottam a hajnalt, nem lehet véletlen, hogy akik szigorú napirend szerint élnek, szerzetesek vagy katonák, mind korán kezdik az életet. 

Volt benne részem (a katonaságban, nem a szerzetességben), minden rendben lett volna, ha nem azt a hülyeséget kiabálja az éjjeli virrasztó, hogy "jó reggelt, elvtársak, ébresztő, föl!". És még ez is rendben lett volna, ha az ember időnként maga nem vált volna éjjeli virrasztóvá, nem neki kellett volna ezt kiabálnia. Nem voltam egy nagy ellenálló, de erre képtelen voltam, helyette inkább az ébresztő, keljetek föl elvtársak fordulatot használtam, utólag nem tudom, miért lett volna ez jobb. 

Furcsa módon nálunk a munkásmozgalom és a korai kelés valahogy összefonódott, édesapám rendszeresen az Internacionálé éneklésével keltette föl gyermekeit, persze, csak az elejével, hogy "föl, föl, ti rabjai a földnek". Nem is sejtette, hogy öt évtized múlva is megmelengeti az ember lelkét az emlék.