Meredt szemek

Ismerem ezt a képet. Egy kicsit gondolkodnom kellett, honnét, hiszen nem állíthatom, hogy alapos ismerője volnék Johann Heinrich Füssli művészetének, de aztán rájöttem. Műveltségemet már megint a lemezborítók alapozták meg, ez a kép volt az EMI Macbeth-lemezének a borítóján. 

Tényleg Macbeth szerepel a festményen, eléggé rossz idegállapotban, de Füssli ezt kereste, a lelki állapot kifejezését vásznon, festékkel. Az ihletet pedig (akkor) a színházban találta meg, ott foglalkoznak azzal emberek, hogy félreérthetetlenné tegyék a helyzetet, hogy eltúlozzák a gesztusokat és a mimikát, és Füsslit ez izgatta. Ez a művészet, ami aztán ki is ment a divatból száz évre, mígnem jöttek a szürrealisták, és megtalálták előképüket ebben a furcsa festőben.

Füssli Svájcban született, az élete nagy részét Londonban élte, ott is temették el, közben járt Itáliában is, ahol megpróbált megszabadulni kissé idétlen nevétől (Molnár Ferencnél a sofőrt hívják Fúsz Antalnak), és fölvette a Fuseli nevet, most mégis Füssliként mutatják be művészetét a Jacquemart-André Múzeumban. A múzeumnak megvan az az előnye, hogy akkor is érdekes, ha egy darab Füssli sincs benne, elegáns palota, benne egy lépcsőház, amelynek falán Tiepolo-freskó, a képek között néhány Rembrandt, Mantegna, van egy Botticelli és egy Ucello is, szóval el lehet tölteni bent az időt. Füsslivel azért jobb, mert elbizonytalanítja az embert, bár nem tudom, pontosan, mi. Talán a másodszándék? Színházi jeleneteket vinni vászonra, vagy ha nem azt, akkor is valami nagyszabásút, más fantáziájából kipattanót, északi mondákat, vagy Dante szenvedőit. Mintha a világ nem volna elég érdekes, vagy elég hatásos, valami extremitás is kell hozzá, hogy ábrázolásra érdemes legyen? Miközben megy az extrémitás, Napóleon háborúzik, Füssli szegény el van zárva Itáliától is, Franciaországtól is. Ez neki nem számított? 

Nem fogom tudni megoldani a problémát, de legalább tudom, hogy létezik.