Mi az, ami a képen elsőként feltűnik? Ugye, hogy Yo-Yo Ma zoknija? Az a kérdés, hogy vajon jelent-e ez valamit, vagy csak annyit, hogy neki a legélénkebb a zoknifantáziája.

Lehet, hogy erről (is) szólt az életük, nem a zokniról, hanem hogy keresték a hegedűst maguk mellé. Valaha ez volt a nagy kamarazenei társaság, Emanuel Ax, Yo-Yo Ma és Isaac Stern. Negyediknek bevették Jaime Laredót. Aztán meghalt Stern, odalett a formáció, és ha az ember logikus folytatásnak gondolta volna, hogy Stern szólamát majd Laredo fogja játszani, ha trióznak, ők nem vették annak. Talán nem volt eléggé húzó a neve, mert ennek is van hagyománya. Volt valaha egy millió dolláros trió, természetesen nem ez volt a hivatalos neve, ahol a legmenőbb szólisták álltak össze Beethoven (és egyéb) ügyekben: Jascha Heifetz, Gregor Piatigorsky és Arthur Rubinstein. Mintha ezt próbálták volna megismételni, aztán az ismétlést is megismételni most, Leonidas Kavakosszal.

Megvan a hegedűs. És megvan rendületlenül Beethoven, bár a helyzet egyelőre bonyolultabb. Nemcsak triókat játszanak, de szimfóniákat is. Az első lemezükön az Ötödiket és a Másodikat, most, az új CD-n a Pastoralét.

Beethoven átiratban nem képtelenség, Liszt az összes szimfóniát átdolgozta zongorára (a Kilencediket két zongorára), többek között azért is, mert a szimfonikus koncert nem volt annyira gyakori az emberek életében, mint ma. Lemez meg egyáltalán nem volt, ha valaki hallás alapján akarta megtapasztalni ezeket a műveket, kénytelen volt valami redukcióra hagyatkozni. Éppenséggel lehet a redukció zongorás trió is.

Persze ez így ma kevés, ma már annyit hallgathatjuk a Pastoralét, amennyit csak akarjuk, így valami egyéb is kell ahhoz, hogy egy ilyen változat értelmessé váljék. Az egyik magyarázat épp ez az annyit hallgatjuk, amennyit akarjuk, mert annyira nem tér el egymástól a sok előadás, hogy azt érezhetnénk, valami egészen másról szól a darab. Lehet régi hangszeres vagy Herbert von Karajan, változhat a tempó, a hangzás, az előadók száma, a hangsúlyok, de ugyanazt a művet halljuk.

Egyébként most is. Hiába egészen más a hangzás, az átirat egészen hű, és hiába egészen hű, mégis ötletes. Nem ragaszkodik annyira Beethovenhez, hogy ha valamit az eredetiben a hegedűk játszanak, akkor az a motívum feltétlenül a hegedűnek jusson, és nem ragaszkodik annyira önmagához, hogy ha sikerül egyféleképpen megoldani egy fordulatot, akkor az már ugyanúgy hangozzék el, ha visszatér a műben.    

Nagyon jól lehet szórakozni közben. Mellékszálként azon gondolkodom, hogy a régi bölcsesség szerint vannak a klasszikus zenének komolysági fokozatai, a legkönnyebb az opera, a legnehezebb a kamarazene, és közben vannak a nagyzenekari és kisebb zenekari művek. Ha tényleg így volna, akkor ez most vajon mennyire komoly?