Van valami naivitás a forgatókönyvben, ahogy értelmes, okos, művelt fiatalok társalognak Kodályról meg a régi világról, tudtad, hogy Fischer Annie is koncertezett itt? Ilyeneket mondanak A mi Kodályunk című filmben, vagyis a film második részében, ami a Psalmus Hungaricusról szól. Számtalan kérdésem is van, majd talán elő is adom őket, itt van rögtön elsőre az, hogy a Psalmus után a Hungaricust biztosan nagy h-val kell-e írni.

De a film mégis jó, mert valahogy benne van az, ami a jó mesefilmekben, hogy fiamnak mondom, de nekem kell érteni belőle, úgy teszünk, mintha csak a gyerekeknek volna újdonság ez a sok érdekes dolog Kodályról és a Psalmusról, közben meg mindenkinek érdekes, a világ, ahol a legnagyobb magyarokat üldözik azzal, hogy nem igazi magyarok. Perényi Miklós, aki elmeséli a személyes élményeit Kodályról, igaz, hogy ennek semmi köze nincsen a Psalmushoz, de legalább megvan filmen a történet, ahogy az öreg zeneszerző megtapogatja a gyerek csellistát, és azt mondja, egy kicsit vézna vagy. Azzal nekilát fekvőtámaszokat csinálni. Mármint Kodály. Mármint hetven fölött.

És Kodály fegyelmi tárgyalása a Tanácsköztársaság (ha ugyan ezt most így kell mondani) után, ami úgy kezdődik, hogy föláll Dohnányi, hogy minden felelősség őt terheli, aztán föláll Bartók, hogy ha Kodályt zaklatják, akkor zaklassák őt is, mert együtt voltak ott. Mint valami ifjúsági regényben, vagy a Spartacusban, amikor minden rabszolga föláll, hogy én vagyok Spartacus, engem tessék kivégezni.

Tényleg éltek valaha óriások a földön.