Nem tudom, másnak is feltűnt-e már, mást is idegesít-e, hogy a színházban és a filmeken olyan röviden hánynak. Ha eljön a pillanat, hogy megfordul az emésztés menete, akkor a színészekből mindig csak annyi jön ki, amennyi a szájukban elfér. Nyilván ennyiből is érteni kell, akármennyire is realista a színjátszás, de valahogy az ember mindig letottyan az egekből a földre, aha, nincs is semmi bajuk, csak ennyi gusztustalanság fér el a pofazacskójukban.

Aztán jöttek a Mohácsi-rendezések, szép, sugaras gusztustalanságokkal, először nem is értettem, hogy csinálják, de aztán feltűnt, hogy aki hány, az mindig valahogy a homlokához kap, szóval valahogy fel van rájuk szerelve valami hányózacskó, amiből kijön a sok ál-gyomortartalom.

Tegnap megnéztem A szomorúság háromszöge című filmet, amelynek jelentős része hajón játszódik, sőt viharba került hajón, tehát volt bőven lehetőség benne. És éltek is a lehetőséggel, például a képen is látható hazánk leánya, Sunnyi Melles (Melles Károly karmester lánya, és civilben Sayn-Wittgenstein hercegné) olyan pompásan és hosszan hányja tele a kamerát, hogy tényleg nem is tudom, hogy csinálták.

Nem ez a film egyetlen erénye.