A kérdés az, hogy vajon egy jó színész felelős-e a tehetségéért, vagy ez is valami őskövületi elképzelés, hogy ha jó vagy, tessék minőségi filmekben játszani. Valahogy mi, boldog tehetségtelenek szeretünk erkölcsi kérdést csinálni a tehetségből. Dzsudzsák Balázsnak vagy Détári Lajosnak vajon a legjobb bajnokságokban kellett volna-e játszania, hogy még jobbak és jobbak lehessenek a nagy versenyben, vagy legyünk realisták: van tizenöt évük, szerencsés esetben, ennyi idő alatt kell annyi pénzt összeszedniük, hogy az már elég legyen hátralévő életükben. Minden más csak blabla.  

Az egész arról jutott eszembe, hogy tegnap ment a tévében A nagy nap (The Big Wedding) című film, ami egy közepesen szellemes monológgal kezdődik. „A házasság olyan, mint egy éjszakai telefon. Az ember azt mondja, igen, és aztán kezd csak fölébredni.” A magyar szinkronszokások miatt nem tudja az ember, hogy most ez egy Robert De Niro-film vagy egy Arnold Schwarzenegger-film, hiszen mindkettőjüknek Reviczky Gábor a hangja, aztán, persze, kiderül, ez egy olyan Robert De Niro-film, amilyenhez teljesen elegendő lett volna Arnold színművészeti tehetsége. De akkor mégis miért De Niro?  

Nincs kész válaszom a jelenségre, mármint a minőségi színészek nem minőségi alkalmazására. Arra azért emlékszem, amikor Max von Sydow Magyarországon forgatott, és a Stúdió ’nyolcvanakárhányban feltették neki azt a kérdést, hogy ő, aki Bergman-színész volt, most miért alakítja különféle kalandfilmekben a főgonoszokat. Nem is értette a problémát. Ez is munka, az is munka, amit el kell végezni. Nem attól jó Bergman, hogy ő játszik benne, és nem attól rossz valami, mert vele kell leszámolni az utolsó jelenetben.

Talán csak félreértjük magát a filmszínészséget. Nem hős a színész, és nem is kell hősnek lennie a kamerán kívül.