Tudom, hogy vannak, akik megőrülnek Händeltől, és nemcsak a tudatlanok között, de muzsikusoktól is hallottam már, hogy nem lehet kibírni, folyton bejönnek valami nők, és visonganak. Nincs igazuk, de értem, mire gondolnak.

Viszont itt van Lea Desandre, aki bejön és visong, épp egy áriát a Semele című operából. Mikor utoljára (és először) láttam a darabot, Cecilia Bartoli énekelte ezt az áriát, miközben párnákat vágott Jupiter fejéhez, megesküdtél, hogy megmutatod magadat teljes valódban. Jupiter meg a fejét fogja, mert tudja, hogy mik lesznek a következmények. Még csak nem is ez a leghíresebb ária a Semeléből, legalább három sokkal többet énekelt is van még a darabban. De ez tényleg milyen csodálatos. Nemcsak azért, mert milyen zene, mekkorát kell visongani benne, hanem mert az egész teljesen mai szituáció, a csalódott nő nekitámad a férfinak, közben fenyegetően díszítgeti a szólamát, ötven év se kell hozzá, és ebből lesz az Éj királynőjének áriája, bár nem tudom, Mozart látta-e a Semele kottáját. Ahogy Lea Desandre énekli, úgy benne van az ötven év, és benne van még kétszázötven év, kényelmesen érkezünk meg a mába, a mozdulat, az indulat teljesen mai, a hangzás meg, a sikálás, az ember eszébe juttatja, ahogy a DJ-k sikálnak a vinyl lemezekkel. Hello, Händel cimbora.

Tulajdonképpen nem mondani akartam, hanem kérdezni: hogy lehet valami ennyire-ennyire jó?