El vagyok szánva, hogy egy nap nekiülök, és végighallgatom az összes lemezemet. Mármint a vinyl lemezeket, és nyilván nem egy nap alatt, csak hogy ne maradjon a szobában olyan lemez, amin nem tudom, hogy mi van. Kell hozzá előkészület, vagy ha az nem, legalább egy lemezjátszó, semmi különös, csak legalább olyan, amelyen egy tartott hang végig ugyanabban a magasságban szól. Meg erősítő. Meg hangfal. Nem szidom a sajátot, legalább forog, és valami kijön belőle, hiszen épp ennek örültem tegnap.

Szó sincs hifizmusról vagy valami elitista zeneélvezetről, egyszerűen vannak olyan zenék, amelyek máshogy ma nem hallgathatóak meg. Mozart-szonáták, Kocsissal. Persze, lett belőle CD, és a fénykép ugyanaz, mint a régi albumon volt, de biztosra mentek, csak a Török indulós A-dúr szonáta van rajta, meg a c-moll a fantáziával együtt. Az albumban meg még van hét. Nem tudom, ki döntött úgy, hogy melyik cédésíthető, és lesz-e még változás. 1980-ban jelent meg a lemez, és akkor az volt a nagy vállalás (akkor azt hittem, nagy), hogy a téli iskolai szünetben meghallgatom az összes szonátát. Már ami rajta van, mert ez albumpár volt, amit nem Kocsis játszott, azt Ránki, kék ingben.

Egyébként érdekes, mennyire nem LP-barát egy ilyen kiadvány, akárhogy ügyeskedtek, végül mégis lett egy olyan lemezoldal, amelyen egy teljes szonáta sincsen, a 7. lemezoldalon az egyik szonáta utolsó két tétele van rajta, és a következőnek az elsője.  

Mindegy, főleg úgy, ahogy most hallgattam, mert ami régen egy szünidőre való vállalás volt, az most egy délután, raktam és fordítottam a lemezeket, amíg egyszerre csak eljött az utolsó oldal. Mind a műfaj, mármint a vinyl, mind a zene, mind a magántörténelem tökéletesen alkalmas lett volna egy nagy nosztalgiaparádéra. Ahogy Csáth Géza írta, amikor összeszedte, hogy mik a jó dolgok az életben: napfényes délelőtt könnyű lázzal Mozartot zongorázni. Akkor mennyire jó, ha az embernek még láza sincs. És nem is ő játszik, csak hallgat.

A lényeg mégis az, hogy egy pillanatra sem éreztem ezt a múltba révedést, hogy fiatalok voltunk, meg beh szépek is voltak a régi karácsonyok. Ez Kocsis. Vagy ez is. Nem állítom, hogy tökéletes, amit csinál, hol kapkodós, hol kemény, hol elmegy valami mellett, nyilván szándékosan, talán provokál is, de soha nem engedi, hogy ez valami múltról szóló előadás legyen. Még akkor sem, amikor maga az előadás is a múltból jön. Attól, hogy meghalt, még él.