Végtelen történet

Pillanatnyilag jó ötletnek látszott, hogy miután átszáguldottam a Mozart-szonáták felén Kocsissal a bakon, átkéredzkedjek a Ránki-szánra, és átszáguldjak a kimaradt Mozartokon. Végül is ez ugyanazon iskola, egy szellemiség, akármekkora eltérések vannak a két pianista között, Mozart mindkettőnek Mozart, mindketten arra törekednek, hogy minél hívebben, pontosabban, blablabla.

Most meg itt ülök, azzal a tanulsággal, hogy tovább kellene már lépni, de nincs szívem hozzá. Nem tudom, miért tűnt könnyebbnek Kocsis, értette az ember, hogy ő ilyen, nem ideális Mozart-pianista, úgy értem, nem hal bele valami kellemes, lágy, andalításba. Most el is akadtam, tényleg az az ideális Mozart-pianista, aki belehal az andalításba?

Mindegy, nem ez a bajom, hanem hogy nem sikerült a mesterterv, nem sikerült átismételni az összes Mozart-zongoraszonátát, mert föltettem Ránki első lemezoldalát, két szonáta, az F-dúr és az Esz-dúr. Az előbbi valaha (1965-ben) nagyot ment Magyarországon, Richter játszotta a Zeneakadémián, és valami történhetett ott a második tételnél, mert minden kritika azt emelte ki. Egyébként meghallgatható a koncert felvétele, a Richter in Hungary album hatodik CD-je ezzel indul. (Mármint a szonátával, nem a második tétellel.) Fent van a léc Ránki Dezsőnek, ő meg… nem is tudom. Nem ezzel foglalkozik. Csak játszik. Látszólag egyszerűen, elegánsan, szépen, választékosan, és mégis minden sokkal bonyolultabb, mert nem tudom levenni a korongot a lemezjátszóról. Valahányszor odaülök, hogy most már tényleg, gyerünk, hallgassunk valami mást, mindig az jut eszembe, hogy de hát ezzel nem vagyok még kész, ezt kell újra és újra. Teljesen meg vagyok akadva, nem panaszként mondom, hanem boldogságként, hogy az ember soha nincs kész. Előbb vagy utóbb azért lekerül a lemez, vagy felkerül valami más, vagy CD-re váltok, arra is megvan minden okom, de közben itt marad ez az első lemezoldal a két szonátával, ahová nemcsak vissza lehet menni, de vissza is kell, mert végtelen a történet.