Tegnap azon gondolkodtam (ahelyett, hogy figyeltem volna), miközben Philippe Herreweghe vezényelte a Missa solemnist, hogy azért Beethovennek lenni sem lehetett könnyű. Majdnem olyan nehéz, mint most Cristiano Ronaldónak lenni. Úgy értem, az emberben dolgozik a meggyőződés, hogy ő a világ legjobbja, hogy ez a sorsa, a világ legnagyobbjának lenni, de közben van valaki, aki szintén a világ legjobbja. Hát mit csináljon Beethoven Mozarttal.

Egyrészt kicsikét fikázza, főleg szóban, hogy igen, Mozart nem volt olyan nagy zongorista, mint képzelnénk a zongoraversenyek alapján, mert még csembalón tanult meg játszani, és a billentése… Hát jó, de kit érdekel Mozart billentése, amikor már húsz éve halott. Akkor próbálja meghaladni, ha Mozart a Cosi fan tuttéban, Fiordiligi rondójában két kürtöt használt, akkor ő a Fidelio áriában hármat. De 1818-ban, amikor a Missa solemnist írni kezdte, már tényleg messze volt Mozart. Már nem kellett őt se fikázni, se meghaladni, csak a segítségét kérni.

Eddig soha nem tűnt föl, de tegnap igen, ahogy az üstdobos excellált a darab kezdetén, hogy hiszen ez ugyanaz. Ugyanaz, mint A varázsfuvola, még mielőtt ráfordulna a hegedűk lallallalallájára. Hogy ha valaki valami nagyot akar mondani az emberről meg a világról, akkor nincs jobb, mélyebb, igazabb, mint Mozart. Legfeljebb Beethoven.

Inkább Mozart, azt hiszem.